A délelőtt azzal telik, hogy megtaláljuk egymást Nicóval, Manuellel, Luigival és Alessandróval. Miután megtörténnek a nagy találkozások, és eltöltünk pár órát a kikötőben egy bárban, Luigi felajánlja, hogy megmutatja a környéket. Mint hölgy és vendég, megkapom a sofőr melletti ülést, Manuel és Alessandro hátul ülnek. Indulás.

Az első célpont: Portovenere.

A halászfalunak van egy gyönyörű temploma, egy erődje, sok-sok szűk utcája, színesre festett épületei, finom ételei és borai, de a leglátványosabb része a dombra épült óvárosi rész, ahonnan a kilátás lenyűgöző a La Spezia-öbölre, Palmaria, Tino és Tinetto szigetére.

Térjünk ki pár szó erejéig a város történelmére, hogy lássuk, mennyire régi településről beszélnük.

Az ősi Portus Veneris eredete az i.e 1 századra visszanyúlik.

A legendák szerint a mai Péter apostolnak szentelt templom helyén az ókorban Vénusz temploma állt, és talán a település neve is innen ered. Vénusz olaszul Venere, a Porto szó pedig kikötőt jelent.

A rómaiak idején már jelentős halászfalu volt, a középkorban pedig a fejlődését szaracén és kalóztámadások gátolták. A Genovai Köztársaság hódította meg a 13. század második felében. Sajnos az óváros 1494-ben szinte teljes mértékben elpusztult az aragóniai flotta bombázásai során, ekkor kezdett kiépülni az új város (Borgo Nuovo) a Péter apostolnak szentelt templom körül. (forrás: Wikipédia)

Portovenere egyesek szerint szebb, mint Cinque Terre falvai, mert nyugodtabb, kevésbé turistákkal zsúfolt. Emiatt kedvesebb és olcsóbb is. De azért ne értékeljük alul, mert Andrea Boccelli például itt nyaralt. Azt mondják, hogy ha Riomaggiore a Cinque Terre első faluja, akkor Portovenere a 0. falu.

Letesszük az autót, és a part mentén elindultunk a félsziget csücskét uraló templom felé.

portovenere

Csodás városka lehet ragyogó napsütésben, kék éggel. Sajnálom a szürkeséget, ami a hangulatunkon nem ront, de a képekre hatással van. Akármilyen különleges és szép falunak írják le, a képek nem adják ezt vissza.

Haladunk a partmenti sétányon, Luigi közben sokat mesél és nosztalgiázik. Nagyon büszke arra, hogy körbe vezethet bennünket ott, ahol ő otthon van. Fiatalkorában gyakran járt erre, és gyakran sátorozott a parton a vár lába alatt. Akkor ezt még megengedték,.

A sétányról szemközti szigeten az épület, amit látunk, étteremként üzemel. Csónakokkal lehet átjuni oda, ami népszerű és romantikus célpont szezonban. “Csodás onnan a naplemente, és az éjszaka kivilágított város fényei.” – meséli Lugi.

portovenere etterem

Megható látni Luigi törődését, ahogyan Alessandrót és Manuelt kezelni. A fiatalok még nem jártak országuknak ezen részén, és rendkívül lelkesek, hogy megismerhetnek egy szeletet saját hazájukból és kultúrájukból. Luigi pedig rendületlenül mesél. Mindent tud a környékről: a túloldalon a messzeségbe mutat, egy másik távoli félszigetre: ott született. Majd újra a tenger felé mutat, mert arra van egy osztrigafarm, és azt is szeretné nekünk megmutatni a mai nap folyamán.

Portovenere
Jobbra az említett étterem, balra a dombokon született Luigi és arra van az osztriga farm is

Miközben a partról csodáljuk a tengert és a környező szigeteket, haladunk a Péter Apostolnak szentelt templom köré épült óváros irányába.

portovenere

A szürke-fehér csíkos templom 1277-ben épült genovai gótikus stílusban.

portovenere

Miközben élvezzük a várfal melletti séta hangulatát, egy utcazenész játszik gitáron egy olasz melankolikus dalt. Azt a fajtát, ami képes megtölteni érzelemmel a teret és minden arra járó szívét. Nem csak az én szemem, de a Luigi, Manuel és Alessandro szeme is könnybe lábad.

portovenere

Így néz ki az óváros felülnézetből. Ezt jártuk be:

portovenere

A bástya maradványainál ha kinézünk az ablakon, akkor Byron barlangját láthatjuk. Imádott ott úszni a híres költő.

portovenere

portovenere

Byron barlangja
Byron barlangja a kép jobb oldalán

A templom erkélyére kiállva a környék panorámája tárul elénk.

portovenere

Portovenere
Állítólag itt a szikláknál nyáron delfinek szoktak ugrálni.

A templom belsejében nem készítettem képet, mert Manuel gyertyát gyújtott és imádkozott, ezt nem szerettem volna megzavarni.

Miután megnéztük a templomot, elindulunk az óváros utcácskáit felderíteni. Ha felnézünk, látjuk a várat, ahova most nem mászunk fel.

portovenere
Óriás agavék a vár alatt

Szűk utcák, boltok, fagyizók uralják a látványt az óváros utcáiban. A legtöbb boltban genovai pestót és bazsalikompalántákat árulnak, mint a környék egyik jellegzetességét.

bazsalikom portovenere

bazsalikom portovenere
bazsalikom, rozmaring, menta, kakukkfű

Luigi megmutatja nekünk a környék egy tipikus tésztáját, a testarolit. Olaszországban minden tartománynak és tájnak megvan a saját jellegzetes tésztája.

testaroli

Kihajtva a palacsintatésztára emlékeztet. Vízből, lisztből és sóból áll a tésztája, és amint már az összetevők listájából is látni lehet, nem egy bonyolult tészta. Kezdetben tönkölylisztből, ma már durumlisztből készítik. Palacsintasütőhöz hasonló serpenyőben sütik meg, majd a kész tésztát csíkokra vagy háromszögre felvágva megfőzik. Bazsalikomos pesztóval vagy gombás-, húsos raguval eszik. (További érdekesség a testaroliról itt olvasható»»»)

Búcsút intünk Portovenerének.

portovenere

Luigi szerette volna, ha sikerül megkóstolnunk 1-2 helyi ételt, így elindulunk vissza La Speziába, hogy felkeressük kedvenc helyeit.

Autóval bejárjuk a várost, mert több vendéglő zárva van, és tovább kell keresgélnünk. Közben nézzük a várost a nagy forgalommal. 2 óra körül jár az idő, és mintha mindenki az utakon lenne, akkora a forgalom.

Az út mentén narancsfák állnak.

narancsfák

Végül egy kedves, családias vendéglőben kötünk ki. Luigi sem volt még itt, de állítása szerint La Speziában és környékén nem lehet rosszat enni. Itt minden mindenhol finom. 🙂

A napi menüből választunk, hiszen ez az ami friss, és a helyiek is ezt eszik.

Első fogás a tészta, bazsalikomos pesztós tésztát kérünk, Luigi pedig bevállalja a spárgás sajtos ételt, hogy mi is meg tudjuk kóstolni: sajtlapok és spárga egymással rétegezve, majd kisütve.

Fehér- és vörösborral kísérjük le a fogásokat. Itt szokás ebédidőben borozni, de nem viszik túlzásba. Fejenként kb. 2 deci bor jut mindannyiunknak, ami elég arra, hogy megkóstoljuk a környék borát, és, hogy a bor kihozza az ételek ízét.

la spezia ebed

Én már a tésztától jól lakok, ezért második fogásnak spenótos tésztát kérek, remélve, hogy ez még belém fér. A fiúk egy szelet sült húst kérnek krumplival. A másodikról nem készült kép.

la spezia ebed

Tele vagyunk, desszerttel már nem próbálkozunk, és az időt sem húzzuk, mert elindulunk a La Spezia után található Baia Blu felé.

Baia Blu és az osztrigafarm

Baia Blu egy olyan strand, ami a környék legkékebb strandja, és csak kevesen ismerik. Inkább helyiek járnak oda.

Miután megérkezünk, már értem miért. Nem igazán van kitáblázva, és magamtól én sem találtam volna meg. Megállunk az út szélén egy fa alatt, és egy csapáson elindulunk. Egy hajlott tábla jelzi, hogy az irány jó.

la spezia ebed

Utunkat citromfák kísérik.

la spezia ebed

Majd miután elhagyjuk a lakóházakat és a mellettük húzódó magas kőkerítéseket, elénk tárul a Baia Blu, a kék strand.

Baia Blu

Nem megyünk le a strandra, mert Luigi még megmutatja nekünk az osztrigafarmot, így jobbra kanyarodunk, és a fák között egy kitaposott erdei úton sétálunk még pár percet. Az út emelkedik, mi pedig fáradunk, mert meleg van, és még tele a pocakunk az ebéd után. 🙂

Először egy házikó bukkan fel előttünk, majd jobbra nézve meglátjuk a tengert és az osztrigafarmot is.

A képek színei megmutatják, hogy bár a fenti és a lenti képek is a tengerről készültek, a Baia Blu mennyivel kékebb! 🙂

Osztrigafarm

Osztrigafarm
La Spezia- öböl: A két domb között a kép közepén a távolban Portovenere fekszik, onnan érkeztünk ide.

Itt folyik az osztriga tenyésztése, köteleken, cölöpökön.

Megpihenünk, beszélgetünk, és élvezzük a tenger illatát. Az emberek erre nyugodtak a tengeri levegő miatt, pedig Luigi elmondása szerint az élet nem könnyű, és az emberek nem élnek túl jól. Bár Cinque Terrét elárasztják a turisták, a mindennapi élet nehéz, amit az egyszerű, nem túl gazdag házak is mutattak út közben.

Amint eltávolodunk a turistás részektől, láthatjuk a mindennapi életet.

Láthatjuk, hogy egyre kevesebb a bolt (zöldséges, gyümölcsös), mert megjelentek a nagy áruházak, és a kiskereskedések nem tudják fenttartani magukat.

Láthatjuk, hogy a bárok viszonylag üresek a turistás részekhez képest, mert az embereknek nincs pénzük mindennap beülni egy italra. Sokat dolgoznak, pedig az olaszokról az a hír járja, hogy ők csak élvezik a “dolce vitát”, vagyis az édes életet. Márpedig az elmondottak alapján nehéz a boldogulás, mert mindent megnehezít a bürokrácia, a politika, kevés a fizetés, ezért egyszerre több munkát is végeznek. Hogyan lehet mégis boldogulni? A kapcsolatokon keresztül.

Mesélnek még arról, hogy ők nem abban az Olaszországban élnek, amibe a turisták beleszeretnek. Nagyon sok a panaszkodás, sőt, szinte folyton panaszkodnak az emberek. Ha valaki szeretné megtapasztalni, hogy milyen az az Olaszország, ahol az emberek vidámabbak és mosolygósabbak, akkor Dél-Olaszországba kell menni. Luigi például gyakran jár oda, főleg Pugliába, mert szereti az ottani hangulatot, az emberek és az élet egyszerűségét és természetességét. Ott egyelőre megmaradtak a kis boltok, a helyi manifaktúrák, bár az élet ott sem könnyebb.

Visszaindulunk az autóhoz, és elbúcsúzunk a tengertől.

osztrigafarm

Luiginak már 5-kor dolga van, és hamarosan haza kell indulnia.

Elvisz bennünket La Speziába, ahol közben megbeszélték Dianával, hog ő ott fog bennünket várni.

Alessandrótól búcsút veszünk, mert indul a busza. Látszik rajta, hogy mennyire feltöltötte ez a nap, amiben voltak nagy beszélgetések, nevetések, szép helyek, és finom ízek.

Elköszönünk Luigitól is, és nagyon hálásak vagyunk neki a kirándulásért, az élményekért.

Megérkezik Diana, egy energikus, lendületes fiatal, törékeny külsejű szőke lány. Egyidősek lehetünk. Törékeny külsejéhez képest nagyon hangos. 🙂

Elvisz bennünket az egyik partmenti bárba, mert ott dolgozik Kady, a marokkói barátnője, aki sajnos még nem fejezte be a műszakját, de szeretne bennünket megismerni.

Leülünk, és Kady hoz nekünk nassolni valót Spitz Aperollal, hiszen már “aperitivo” időszak van: az a vacsorát megelőző időszak, amikor sokan beülnek a bárokba, megisznak egy italt a hozzá járó falatnyi (és néha nem is annyira falatnyi) finomságokkal.

dxn olaszok dxn olaszok

Diana is ebben a bárban dolgozott még tavaly, majd talált egy másik munkát egy étteremben a bérelt lakásával szemben. Most ott dolgozik pincérnőként. Elmeséli a történetét, és megtudjuk, hogy Romániából, a Duna-delta közeléből származik, és kb. 10 éve él Olaszországban. Úgy beszél, mint egy olasz, nehezen lehet észrevenni, hogy nem ez az anyanyelve. Nem volt könnyű a beilleszkedés, a munkavállalás számára, és a mai napig sok nehézséggel, előítélettel kell megküzdenie, mert például nem szívesen adják bérbe a lakásokat a románoknak. Viszont tele van energiával, küzdeni akarással. Amellett, hogy pincérnő, itt van neki a DXN, és ha néha marad szabadideje, akkor természetes összetevőkből krémeket, szappanokat és parfümöket állít össze otthon.

Jó hangulatban töltjük el ezt a két órát, sokat beszélgetünk az életről, a boldogulással kapcsolatos kihívásokról.

Elmúlt 7 óra és Manuellel mennünk kell.

Fél 8-kor indul vissza a hajóhoz az utolsó busz, és azt nem késhetjük le.

Csodálatos embereket ismertem ma meg:

Nicót, a kétgyermekes családapát, aki egyedül neveli lányát és fiút Genovától nem messze egy kis városban, mellette pedig több állása is van, aktív a DXN-ben is, mert szeretne egy biztosabb jövőt teremteni a gyerekeinek.

Alessandót, a fiatal fiút, aki még csak 20 éves, de az egyetem mellett folyamatosan keresi a lehetőségeket, hogy hogyan tudná eltartani magát, és hogyan valósíthatná meg az álmait. 16 évesen találkozott először MLM céggel. Külföldön még sosem járt, de az országát sem volt még szerencséje megismerni. Ezért is volt neki akkor élmény ez a nap.

Luigit, a kalandort, aki ezer dolgot csinált és csinál ma is, soha nem tud megállni, szalámikat gyárt és árul, egy igazi kereskedő, aki jön-megy, tárgyal, elad. Gyakran helyieket vendégel meg házában és főz nekik finomságokat, hogy ezzel is legyen egy kis pluszbevétele. A DXN még így is belefér az idejébe, és soha nem hagy ki egy alkalmat sem, hogy a ganodermás kávéról meséljen. 🙂

Dianát és Kadyt, a fiatal lányokat, akik Olaszországban élnek bár, de nem olaszok. Sokat és keményen dolgoznak, hogy meg tudjanak élni, és küzdenek azért, hogy legyenek barátaik és elfogadják őket, mint bevándorlókat. 

Végül Manuelt, aki sokat foglalkozik a DXN-es csapatával, sokat segít nekik, pedig neki is van még egy főállása, napi sokszor 10-12 órát dolgozik végig. Még csak 30 éves, előtte az élet, tele van álmokkal, tervekkel, és tenni akarással, hogy segítsen az embereknek.

A hajóra visszaérve már sötét van, és mi hamarosan elhagyjuk a kikötőt.

Míg Páromat keresem az óriás hajón (mert, hogy a telefonja még mindig nálam van 🙂 ), nézem a kikötő, és La Spezia és Cinque Terre fényeit.

Azon gondolkodom, hogy milyen szép életem van nekem sok-sok fiatalhoz képest. Itt vagyok ezen a hajóúton, ami mindenkinek nem adatik meg, itt vagyok Olaszország egyik legszebb részén. Legszívesebben maradnék még, hogy még többet megtudjak erről a világról, és megismerjem a felszín alatt rejtőző történeteket, amiket a turisták nem látnak. 

Andrea Boccelli dalával indulunk: Partiró

A dal címe azt jelenti, hogy “elindulok.” És tényleg elindulok, mert indul a hajó, elhagyja La Speziát. Tele vagyok hálával, és sok-sok szavakba nem önthető érzéssel.

 

Hajóutunk következő megállója Savona, legközelebb erről az olasz városról írok.

Kövesd a Facebook oldalamat, hogy ne maradj le a beszámolókról!facebook uti beszamolo

Csilla

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.